Nem érted! – Nem érted?! (Not for you! – Don’t you understand?!)

Amióta vegán lettem, rengetegszer filozofálgatok az élet értelmén, de ami talán még ennél is fontosabb, az élet értékén. Az életén, legyen az akár az édesanyádé, a kedvesedé, a kedvenc cicádé vagy egy póké a falon – végtére is, egyre megy.
Azon is sokat törtem már a fejem, hogy milyen szóval jellemezhetném leghelytállóbban azt a becsukott szemű, hárító magatartást, ami mindenhol kapaszkodókat keres, hiszen elkeseredett dühvel, védekezve vallja, hogy “én nem vagyok kegyetlen! Én azért eszem állatokat, mert erre tanítottak. Így szoktam meg. Finom.”
Milyen szóval jellemezzem hát? Talán az embertelennel? Nem, ez nagyon is emberi viselkedésforma. Legyen akkor inkább a gyáva? Hmm, sokkal találóbb. Hiszen ha a tányérodra nézel, és az ott pihenő fűszerezett, ízesített, mindenféle ízlelőbimbót (és lelket) deformáló finomító eljáráson átesett húsadagot szemügyre veszed, nem is gondolsz bele, hogy az lehetne akár az édesanyádé, a kedvesedé, a kedvenc cicádé vagy egy póké a falon – végtére is, egyre megy.
Most persze mindenki rázza a fejét, hogy ugyan, hogyan is lehetne egy lapon emlegetni a szüleimet egy alantas tyúkkal? Újabb viselkedésformához érkeztünk: a pökhendiséghez. A felsőbbrendűség-tudathoz. Hiszen nézz meg egy kiscsibét, mikor elragadják tőle az anyját, hogy a te pocakodba kerüljön az a kétségbeesetten életéért harcoló, a saját nyelvén bizonyára könyörületért esdő, zokogó, “alantas állat”. A kiscsibe magára maradt. Nem érti, miért. Sír. Talán te nem ezt tetted volna néhány évesen, ha az anyukádat elrángatják mellőled, hogy aztán egy nagyobb faj elfogyassza? Igen, az a tyúk édesanya volt. Hogy a te édesanyád, a te kedvesed, a te házi kedvenced-e? – Végtére is, egyre megy.
“Na jó, jó, persze, ez így van… De mégis mit tehetnék? Az állatok gyengék. Arra vannak, hogy megegyük őket” – reagálhatnád erre. Érdekes, hogy elméletileg ez ilyen egyértelmű. Te is gyenge, törékeny voltál, sőt bizonyára finom, lágy és omlós hússal rendelkeztél, amikor kisbaba voltál. Ki dönti hát el, hogy te megérdemled az életet, annak az ártatlan kiscsibének az anyukája pedig nem? Ki más, mint az emberek? Azok az emberek, akik atomfegyvert gyártanak, mesterséges járványokat hoznak létre, ahogy csak tudják, pusztítják a környezetüket – ők mondták, hogy egyél húst, mert finom, és ami még fontosabb: mert nélkülözhetetlen. Szóval azokra hallgatsz, akik teleszemetelik az utcákat, kirabolnak és megölnek védteleneket, hazudnak és manipulálnak téged önös érdekekből – rájuk hallgatsz hát? Nem meggyőzőbb, tisztább érv a kiskutyád tekintete, aki ugyanúgy ott heverhetett volna a húsvéti asztalotokon, ha szerencsétlenebb (de semmivel sem értéktelenebb!) testbe születik, mondjuk egy játékos kismalacéba? Mivel érdemlik ki a halált? És mivel szolgálhatsz rá TE arra, hogy élet és halál ura legyél? Hiszen a hús az hús: holttest, amiben nemrég még rengeteg életkedv, pajkosság, hűség és remény lakozott.
A hús az hús. Legyen az akár az édesanyádé, a kedvesedé, a kedvenc cicádé vagy egy póké a falon – végtére is, egyre megy.

¦C¦L