Kreatív Vegán Kihívás – 5. nap

5. Keveredtél már állatmentő kalandba? Mesélj róla!

A legelső posztomban már írtam erről, ezért azt a részt bemásolnám:

Ahogy szinte minden embert, úgy engem is egy eléggé szélsőséges élmény indított el az erőszakmentesség útját – szükségem volt egy hatalmas pofonra az élettől, aminek a hatására kattant bennem valami, az érzés pedig leírhatatlan volt. Az egész addigi életem átértékelődött, és az “Úristen, mi a francot csináltam én idáig? Hogyan hagyhattam, hogy egy zajdoboz és néhány okoskodó szószátyár szava elérje nálam, hogy nap mint nap holttesteket egyek?” gondolat egy másodperc alatt gatyába rázott lelkileg.

Ez a pszichikai pofonnal felérő kiváltó ok nálam három kiscica halála volt, amit sajnos (vagy szerencsére?) kíméletlen közelségből kellett végignéznem. Diákmunka végzése közben találtunk rájuk a dús növényzet közé dobva, ugyanis a “gazdájuk” (az a szörnyszülött) feleslegesnek találta őket, és ilyen embertelen módon próbált megszabadulni tőlük. Amint a kétségbeesett, ártatlanul vékonyka hangjuk elvezetett hozzájuk, nem is volt kérdés: azonnal hazavittem őket. Ám a keserves, de szívből jövő gondoskodásom, a még éjszaka is három óránként beiktatott etetéseim sem voltak elegendőek a gyönge kis testüknek, így fizikailag és lélekben is megtörve haltak meg – kettőjük két, egyikük pedig három nap múlva. A tenyeremben.

cicca

Persze azóta is ádáz harcot vívok a fürdőkádba keveredett pókok életéért (néha egész nevetséges módokon vagyok képes kihalászni őket), szorgalmasan hessegetem el a legyeket, ha az egyik családtagom épp le akarja csapni őket, de mostanában komolyabb örökbe fogadós mentésem nem igazán volt.

 

Aki szintén válaszolt: