Kreatív Vegán Kihívás – 1. nap

  1. Ki volt az első vegán személy, akiről bármilyen úton-módon tudomást szereztél? Mi volt róla akkor a véleményed?

Nehéz kérdés, hiszen biztos találkoztam már azelőtt is vegánokkal, hogy megtudtam volna, mit is jelent ez a hóbort voltaképpen, és akkor még nyilván fogalmam sem lehetett róla, hogy ezek a személyek mit is képviselnek. Azt hiszem, hogy tudatosan az első vegán Trish volt, akit viszonylag ismertem is (legalábbis virtuálisan). Először kissé idegenkedtem az életszemléletétől, mert az én húst, sajtot, tejfölt, tojást, fehér csokit és még megannyi ételt függő szinten szerető és igénylő szemellenzős felfogásom miatt nem tudtam azonosulni vele. Nem értettem, hogy hogyan is tudnék én azzal életeket menteni, hogy lemondok a rántottáról, vagy miért jó, ha nem veszek meg egy csomag sonkát, ha úgyis megveszi más. Akkor még nem sejtettem, hogy ez lesz az én utam, mert rettegtem kilépni a komfortzónámból. Túl soknak tűnt a lemondás, túl soknak a félelem és űr az egészségem megőrzését segítő információk terén. Persze természetes aggályok voltak ezek a kezdet kezdetén, sőt jót is tettek, hiszen a kételkedés, a gondolkodás és az informálódás igényének erénye mindig hasznos és gyümölcsöző (itt szó szerint, höhö) társ, így valószínűleg a nyughatatlanságom is nagyban rásegített arra, hogy a cicás élményeimtől függetlenül is lassan, de biztosan kikössek ennél az életformánál.

Szóval köszönöm, Trish! (:

 

Aki szintén megcsinálta a feladatot:

Reklámok

Életem legzöldebb (nyers)vegán turmixa

Nem tudom, hogy ki hogy vele, hiszen lehet, hogy ez csak az én személyes “dilim”, de rám mindenképpen jellemző, hogy szeretek az egész testemmel enni. Belekóstolni a természet lelkébe, beszippantani a zamatát és közben kényeztetni a szememet is… Nálam az étkezés jóval többet jelent pusztán az ízlelőbimbók és a falat románcánál – valódi testi-lelki gasztroorgiát. Kollégistaként azonban nehéz megoldani mind a főzést, mind az összetevők felhalmozását és tárolását, tehát ez még egy ok arra, hogy a pillanat hevében, ösztönből és minimális mennyiségű alapanyag maximális mértékű kihasználásával “főzzek”.
A tegnapi salátás posztom kistestvére a mai. Ahogy beléptem a (reklámozzuk, bár nem szeretem, mert silány minőségű és drága) Spar zöldségosztályára, azonnal portyázni indultam. “Hmm, mit is készítsek ma?” Aztán a végén felmarkoltam egy köteg hagymaszárat (ami számomra maga a megelevenedett tavasz, rajongok érte), egy méretes brokkolit, egy kígyóuborkát és két banánt – ez utóbbiakat tudatos mentőövként, hogy amíg megszülöm az ebédemet, ne pusztuljak éhen, mert már eléggé a küszöbén voltam. (Ilyen alkalmakkor gyakran fojtom banánba a bánatom, mert szuperül eltelít.)
A tegnapról megmaradt és az újonnan beszerzett finomságok mellé ismét vettem egy adag zöldségburgert, mert egész délelőtt eszméletlen módon kívántam, úgyhogy arra jutottam, hogy borsos ár ide vagy oda, velem jön.

Első fogásként mindenképpen valami könnyen emészthető és természetközeli csodát kívántam, ezért egy (nem is annyira krém)leves mellett döntöttem, amit kellemesen sűrűre, pürésre turmixoltam – és ezzel meg is alkottam életem legvegánabb és legzöldebb fogását.

IMG_20150409_192223Hozzávalók:
– 1 nagyobb fej brokkoli
– 1/2 kígyóuborka
– 1 csokor hagymaszár
– 1 db zöldségburger
– ízlés szerinti mennyiségű víz és só
(- a díszítéshez uborkaszeletek és magvak)

 

 

Mivel az utóbbi időben rengeteg megterhelő, lisztes vackot ettem, ezért szerettem volna egy kicsit átmosni a IMG_20150409_190803szervezetemet, ez a turmix pedig kiválóan megfelelt erre a célra. Már régóta kacsingatok a nyersvegán életmód felé, de jelenleg még túlságosan megvalósíthatatlannak tűnik (haha, a vegetarianizmusom is így indult, a vegánságról már szót sem ejtve), így arra a döntésre jutottam, hogy a brokkolit olyan formában trancsírozom össze, ahogy azt földanya nekünk adta, tehát csak annyi volt a dolgom, hogy mindent belecsapjak a turmixgépbe, és uccu neki. Többször is utánakóstoltam azért a só miatt (szándékosan nem fűszereztem a “levest”, de ha valaki kedvet kap hozzá, semmi akadálya kicsit megbolondítani), és némi esztétikai bravúrral a végén egy gyönyörű fogást kaptam eredményül.

IMG_20150409_174720

Vigyázat! Csak olyanoknak ajánlom ezt a gyönyörűséget, akik kedvelik a földízeket (és/vagy gyakorlott nyersvegánok)! A brokkoli töménysége engem nagyon hamar eltelített – szinte megcsömörlöttem tőle -, meg sem bírtam enni az egész tállal, pedig nagyon éhesen vágtam neki. Azonban félóra sem kellett hozzá, hogy leülepedjen a leves, máris újra éhes voltam, ezért nekiláttam a második fogás fabrikálásának. Ma estére egy feszítettebb tempójú, megterhelő tanulást tervezek, ezért valami olyasmiben gondolkodtam, ami könnyed, mégis biztosít elegendő energiát, azonban kollégistaként praktikusan is kellett gondolkodnom. – Azt hiszem, hogy kiálltam a próbát, ugyanis ilyen laktató, bőséges, színes és változatos salátával még sosem volt dolgom.
IMG_20150409_185053A recept ugyanaz, mint tegnap, ám most mindenből sokkal nagyobb adagot használtam fel, és megspékeltem egy rakás uborkával és aprított hagymaszárral is. Ez a verzió még szemet – és gyomrot – gyönyörködtetőbb, mint a testvére, a hagymaszár pedig már hivatalosan is a salátám állandó hozzávalói közé fúrta be magát, olyat karakteresen finommá tette azt.

Mindenkinek csak ajánlani tudom! (:

IMG_20150409_185350

 IMG_20150409_185405

Tavaszi “húsos” saláta

Ugyan az április idén még a szokásosnál is szeszélyesebben kuncog rajtunk, miközben hol egy-egy hajtépázó szélvihar vagy éppen frissítőnek cseppet sem mondható, kegyetlen zápor elől próbálunk menedékre lelni a szobánk meleg rejtekében, mégis érezzük már, hogy közeleg a tavasz. Ahhoz képest, hogy kora délutánig dideregtem, három óra körül már a nap sugarainak éltető melege töltött fel testileg-lelkileg, és abban a pillanatban rögtön el is döntöttem: a (késlekedve ugyan, de) érkező tavasz jegyében ma készítek egy könnyed kis salátát.
A bevásárlás hamar le is zajlott, de mivel alapjában véve is “ösztönszakácsnak” vallom magam (tehát nem görcsölök szigorú receptek felett, hanem “mindent bele” alapon, szívvel és az intuícióimra támaszkodva főzőcskézek), így elég zilált lett a végeredmény – de ami a legfontosabb: őrületesen finom.

HozzáIMG_20150408_162530nvalók (képlékeny) listája:
– 1/2 csomag bármilyen vegyes zöldsaláta (én ugyan a friss salátát preferálom, de ma nem volt időm piacra menni)
– 1/2 db kaliforniai paprika felkockázva
– 1 db paradicsom felkockázva
– 1 db Alnatura “Bratlinge Mediterran” bio zöldségburger (DM-ben fellelhető)
– egy marék tökmag
– egyéb magvak ízlés szerint (én egy vegyes magmixet választottam)

Az elkészítést gondolom nem kell túlragoznom: a salátát a felkockázott zöldségekkel és ízlés szerint felszabdalt “hússal” összekeverjük, majd megszórjuk a magvakkal. Az én egyéni ízlésemhez pont elegendő nedvességet biztosított a paradicsom, de ha túl száraznak találod, csak löttyintsd meg egy kis citromleves olívaolajjal, és voálá.

A zöldségburger miatt rendkívül tápláló, ízletes fogás, szerintem gyakran el fogom majd készíteni – persze mindig egy kis újítással az aktuális szájízem szerint.

IMG_20150408_175732

Első lépés a natúrkozmetikumok világában – Az Alverde termékcsalád

A teljes körű életmódváltásomnak magától értetődő hordaléka lett a kegyetlenségmentes termékek levadászgatása is. Sok segítőkész ismerősöm ajánlotta a DM-ben fellelhető Alverde márka kozmetikai készítményeit is erre a célra, ezért úgy döntöttem, hogy kipróbálom őket. Ugyan az addig meglévő tisztálkodási szereimet nyilván nem dobtam ki a kukába, de elhatároztam, hogy a saját döntésemből a saját pénzemmel ezentúl nem fogok hozzájárulni egyetlen szerencsétlen állat halálához sem, így ugyan még mindig a régen felhalmozott készleteimet dézsmálom, de már sikerült szert tennem két Alverde kencére, amikről írnék is pár sort.

A kezem ügyébe akadó két csodabogár az Alverde Bőrradíros Tusfürdő Kókuszreszelékkel és Lótuszvirággal, valamint az Alverde Nutri-Care Sampon Mandula és Argán volt. Az első benyomásom talán túlságosan is pozitív volt róluk, ugyanis a vegán logót megpillantva a szó szoros értelmében bezsongtam tőlük – később azonban picit csalódnom kellett.

1. Alverde Bőrradíros Tusfürdő Kókuszreszelékkel és Lótuszvirággal
Ahogy szaglászgattam a boltban, azonnal tisztázódott bennem, hogy az Alverde tusfürdők illata sosem lesz a szívem csücske, mégis ez tűnt a legjobbnak a felhozatalból – és a radírozó hatás is felkeltette az érdeklődésemet -, hát elhoztam. Azonban a várt hatás elmaradt: a boltban ugyan nem tűnt fel, de otthon amint kinyitottam, megcsapott a tömény alkoholszag. A kókuszdarabkák nálam még enyhén sem radíroztak, nem habzott és az illatát sem éreztem magamon, már tusolás után sem. Persze hatalmas plusz, hogy semmi színezék, tartósítószer, illatanyag, állati vagy ásványi olaj eredetű összetevőt nem tartalmaz, de ennek ellenére sem venném újra.  😦
Értékelés: 5/2

2. Alverde Nutri-Care Sampon Mandula és Argán
Bevallom: először kicsit megrémített a tömény marcipánillat, ami előtört a flakonból, ezért félve vittem a kasszához szegényt, pedig nem kellett volna aggódnom: a hajamon már mosás után sem érezhető az illat a legcsekélyebb mértékben sem. Persze ez nem is várható el egy ártalmatlan natúrkozmetikumtól, de elsőre furcsa volt megszoknom ezt a semlegességet, hiszem az addigi napjaimat a Head&Shoulders és Garnier Fructis termékek markáns illatárja lengte körül. Nagyon tetszik benne, hogy szilikonmentes, és a vastag, erős szálú hajamra nem is vártam el extra ápolást, de tény, hogy kissé gubancosít, úgyhogy vele sem volt tökéletes a boldogság.
Értékelés: 5/3

Lehet, hogy csak én fogtam ki szerencsétlenül őket, és bizonyára vannak jobban teljesítő termékeik, de első nekifutásra engem nem nyűgözött le a termékcsalád. Ettől függetlenül nagyon környezettudatos választás volt őket hazavinni, úgyhogy nincs lelkiismeret furdalásom miattuk, de legalább megtanultam, hogy legközelebb ne ragadtassam el magam, és tudatosabban, körültekintőbben válasszak. (:

Nem érted! – Nem érted?! (Not for you! – Don’t you understand?!)

Amióta vegán lettem, rengetegszer filozofálgatok az élet értelmén, de ami talán még ennél is fontosabb, az élet értékén. Az életén, legyen az akár az édesanyádé, a kedvesedé, a kedvenc cicádé vagy egy póké a falon – végtére is, egyre megy.
Azon is sokat törtem már a fejem, hogy milyen szóval jellemezhetném leghelytállóbban azt a becsukott szemű, hárító magatartást, ami mindenhol kapaszkodókat keres, hiszen elkeseredett dühvel, védekezve vallja, hogy “én nem vagyok kegyetlen! Én azért eszem állatokat, mert erre tanítottak. Így szoktam meg. Finom.”
Milyen szóval jellemezzem hát? Talán az embertelennel? Nem, ez nagyon is emberi viselkedésforma. Legyen akkor inkább a gyáva? Hmm, sokkal találóbb. Hiszen ha a tányérodra nézel, és az ott pihenő fűszerezett, ízesített, mindenféle ízlelőbimbót (és lelket) deformáló finomító eljáráson átesett húsadagot szemügyre veszed, nem is gondolsz bele, hogy az lehetne akár az édesanyádé, a kedvesedé, a kedvenc cicádé vagy egy póké a falon – végtére is, egyre megy.
Most persze mindenki rázza a fejét, hogy ugyan, hogyan is lehetne egy lapon emlegetni a szüleimet egy alantas tyúkkal? Újabb viselkedésformához érkeztünk: a pökhendiséghez. A felsőbbrendűség-tudathoz. Hiszen nézz meg egy kiscsibét, mikor elragadják tőle az anyját, hogy a te pocakodba kerüljön az a kétségbeesetten életéért harcoló, a saját nyelvén bizonyára könyörületért esdő, zokogó, “alantas állat”. A kiscsibe magára maradt. Nem érti, miért. Sír. Talán te nem ezt tetted volna néhány évesen, ha az anyukádat elrángatják mellőled, hogy aztán egy nagyobb faj elfogyassza? Igen, az a tyúk édesanya volt. Hogy a te édesanyád, a te kedvesed, a te házi kedvenced-e? – Végtére is, egyre megy.
“Na jó, jó, persze, ez így van… De mégis mit tehetnék? Az állatok gyengék. Arra vannak, hogy megegyük őket” – reagálhatnád erre. Érdekes, hogy elméletileg ez ilyen egyértelmű. Te is gyenge, törékeny voltál, sőt bizonyára finom, lágy és omlós hússal rendelkeztél, amikor kisbaba voltál. Ki dönti hát el, hogy te megérdemled az életet, annak az ártatlan kiscsibének az anyukája pedig nem? Ki más, mint az emberek? Azok az emberek, akik atomfegyvert gyártanak, mesterséges járványokat hoznak létre, ahogy csak tudják, pusztítják a környezetüket – ők mondták, hogy egyél húst, mert finom, és ami még fontosabb: mert nélkülözhetetlen. Szóval azokra hallgatsz, akik teleszemetelik az utcákat, kirabolnak és megölnek védteleneket, hazudnak és manipulálnak téged önös érdekekből – rájuk hallgatsz hát? Nem meggyőzőbb, tisztább érv a kiskutyád tekintete, aki ugyanúgy ott heverhetett volna a húsvéti asztalotokon, ha szerencsétlenebb (de semmivel sem értéktelenebb!) testbe születik, mondjuk egy játékos kismalacéba? Mivel érdemlik ki a halált? És mivel szolgálhatsz rá TE arra, hogy élet és halál ura legyél? Hiszen a hús az hús: holttest, amiben nemrég még rengeteg életkedv, pajkosság, hűség és remény lakozott.
A hús az hús. Legyen az akár az édesanyádé, a kedvesedé, a kedvenc cicádé vagy egy póké a falon – végtére is, egyre megy.

¦C¦L

Zsibbasztó kérdések – Top 9

Tapasztalataim szerint minden vegán – főleg a kezdeti stádiumban – kénytelen elszenvedni a környezetében hirtelen felébredő önérzet és önjelölt orvosi véna fárasztóan tolakodó ostobaságait. Összegyűjtöttem a saját top 9-emet, és a rájuk adott diplomatikus válaszaimat/hozzájuk fűzött gondolataimat.

Funny-5

1. Még mindig tart ez a hülye diétád?
– Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy nem, a veganizmus nem egy diéta, hanem egy életforma, az élet minden területére kiterjedő mentalitás. Tehát igen, még mindig tart, és nem, nem fogom kinőni, mert néhány vacak kiló leadásánál globálisabb problémák váltották ki belőlem ezt a fajta “lázadást”.

2. Miért lettél vegán?
– Ez ugyan egy kirívóan értelmes kérdés, ám annyiszor felteszik, hogy már a könyökömön jön ki, ráadásul a rá érkező reakciók is legtöbbször provokatívak, tehát itt a helye. A válaszom pedig: mert megismertem a szeretet egy olyan felsőbbrendű és tiszta fokát, amiről azonnal éreztem, hogy sosem tudnék róla lemondani.

3. Az állatok helyett növényeket ölsz. Akkor hogy is van ez?…
– Ez az egyike azoknak a kérdéseknek, amik bűzlenek a bántó jellegű cukkolástól. Ha ez egy biológiailag átgondolt, vitára méltó kérdés volna, még fontolóra is venném a komolyan vételét, de mivel a legtöbbször csak inzultálni akarnak vele, így csak legyintek egyet. (Egyébként pedig ha belegondolunk, hogy egy vegán ember mennyi zöldséget eszik meg naponta, emellett pedig egy húsevő áldozatául esett szarvasmarha mennyit legelészik le, érdekes kis statisztikát kaphatunk, tehát ennyit a praktikusságról.)

4. Az állatok azért vannak, hogy megegyék őket.
– Annak idején a rabszolgákról is azt gondolták, hogy a kiszolgáltatottság a kőbe vésett sorsuk, de ezt mégis ki döntötte el? Attól, hogy valami elfogadott és megszokott, még nem feltétlenül helyes is.

5. Megeszed az állatok kajáját. Olyan gonosz vagy…
– A harmadik ponthoz hasonlóan válaszra sem méltó, provokatív kérdés. De a felelet: te pedig az állatokat magukat. Kérdezzünk már meg egy malacot, hogy melyik zavarja jobban…

6. Hogyan tudod pótolni a húsban lévő vitaminokat? Így meg fogsz betegedni.
– Kérlek, sorold fel nekem a húsban lévő vitaminokat! És most a zöldségekben, gyümölcsökben és magvakban lévőket!
Ó, értem… (: Köszönöm az aggodalmat, de remekül megvagyok a “füveimmel” és a B12-vel dúsított müzlimmel is, ami engem illet.

7. Ettől a hülye vegánságtól biztos meddő leszel, vagy betegek lesznek a gyerekeid.
– Ha az üres médiaérvek helyett vennéd a fáradságot, hogy utánanézz annak, amivel dobálózol, meglepődnél: rengeteg vegán anya neveli a születése óta vegánként a gyermekét, és köszönik szépen, egészségesek.

8. Akkor a gyerekeidnek se fogsz húst adni?
– Miért nevelném tudatosan más élőlények (in)direkt bántalmazására őket? De nem, nem fogom kényszeríteni őket semmire, amit nem szeretnének, ha erre irányult a kérdés, azonban el fogom nekik magyarázni azokat a dolgokat, amiket a külvilág elferdít: hogy az a boci a Mc’Donalds plakátjain korántsem azért mosolyog, mert olyan nagy örömmel, musicalekbe illő derűvel táncikált be a vágóhídra. Ha pedig már lesznek elég öntudatosak ahhoz, hogy éretten dönteni tudjanak, nem lesz bűntudatom amiatt, hogy tévhitekbe ringatva neveltem fel őket.

9. Mikor tervezed abbahagyni ezt a fellángolást?
– Amint az utolsó állati haláltábor is bezárja kapuit. (:

Egy kis történelem – avagy a szerző első lépései

Ahogy szinte minden embert, úgy engem is egy eléggé szélsőséges élmény indított el az erőszakmentesség útját – szükségem volt egy hatalmas pofonra az élettől, aminek a hatására kattant bennem valami, az érzés pedig leírhatatlan volt. Az egész addigi életem átértékelődött, és az “Úristen, mi a francot csináltam én idáig? Hogyan hagyhattam, hogy egy zajdoboz és néhány okoskodó szószátyár szava elérje nálam, hogy nap mint nap holttesteket egyek?” gondolat egy másodperc alatt gatyába rázott lelkileg.

Ez a pszichikai pofonnal felérő kiváltó ok nálam három kiscica halála volt, amit sajnos (vagy szerencsére?) kíméletlen közelségből kellett végignéznem. Diákmunka végzése közben találtunk rájuk a dús növényzet közé dobva, ugyanis a “gazdájuk” (az a szörnyszülött) feleslegesnek találta őket, és ilyen embertelen módon próbált megszabadulni tőlük. Amint a kétségbeesett, ártatlanul vékonyka hangjuk elvezetett hozzájuk, nem is volt kérdés: azonnal hazavittem őket. Ám a keserves, de szívből jövő gondoskodásom, a még éjszaka is három óránként beiktatott etetéseim sem voltak elegendőek a gyönge kis testüknek, így fizikailag és lélekben is megtörve haltak meg – kettőjük két, egyikük pedig három nap múlva. A tenyeremben.

Akkor és ott teljesen összetörtem. Nem voltam hajlandó megbocsátani és szemet hunyni, egyszerűen nem tudtam feldolgozni ezt a fajta mardosó kegyetlenséget. Egy napon át megállás nélkül zokogtam, és minden lélegzetvételem arra emlékeztetett, amikor néhány percenként a picurkáim felé hajoltam azt fülelve, hogy élnek-e még. Igazságtalannak tartottam, hogy én élhetek, ők pedig nem, és ráébredtem, hogy egyetlen élőlény sem érdemli meg, hogy rövidke élete alatt mindössze a rideg könyörtelenséget, elhagyatottságot és ok nélküli fájdalmat tapasztalja meg a világból. Még aznap, 2014. augusztus 12-én lemondtam a húsról, és bő két hét múlva, augusztus 31-én a teljes veganizmus mellett döntöttem. Nagyban hozzájárult ehhez a sorsfordító elhatározáshoz Gary Yourofsky beszéde is, amit aznap, egyfajta lelki löketként néztem végig, és azóta, nyolc hónapja is büszkén gyarapítom a magyar vegánok népes táborát.

Mindig is a gasztronómia rabja voltam, ezért számomra nem is volt kérdés, hogy előbb vagy utóbb belevágok egy vegán gasztroblogba (vagy vlogba, még érik a gondolat), és remélem, hogy mások is izgalmas és praktikus ötleteket lesnek majd el tőlem – és persze osztanak meg velem -, hogy tovább zöldülhessünk együtt. (:

gondolkodom-tehat-vegan-vagyok